14.

2008 február 18. | Szerző: Sophie |

Nem véletlenül adtam ezt a bevezetőt a 14. bejegyzésnek, de most egy kisebb fajta horrort fogok leírni. Lehet, hogy csak mi fogtuk fel ennyire drasztikusan, de nem hiszem, hogy akárki vidámabb lenne egy ilyen szituációban.

Kedd este/éjjel kezdődött. Hosszú idő után először voltunk úgy igazán együtt apával… Persze utólag okos az ember, lehet, hogy nem kellett volna!?

Mikor kimentem a wc-re, észrevettem, hogy vérzek! Nagyon megijedtem, megijedtünk! Elkezdtem sírni, és mardosott a bűntudat, hogy miért is kellett jól érezni magamat, amikor ezzel esetleg ártottam a babának és persze magunknak is!

Ez a vérzés szerencsére csak egyszer fordult elő, és akkor is eléggé minimális mennyiségben, de ettől függetlenül egész éjjel úgy mentem a wc-re, hogy alig mertem megnézni, hogy vérzek-e még, vagy sem? De nem, az éjszaka hátralévő részében már csak halvány rózsaszín “folyás” szerű dolgot tapasztaltam. Szerdán reggel felébredtünk, készültünk egy átlagos napra, de végül úgy döntöttünk, hogy el kell menni egy nőgyógyászhoz, aki megnyugtat majd bennünket, hogy a babával és velem is minden rendben. Mivel abban a hiszemben voltam, hogy a saját orvosom rendel szerdán reggel, bementünk az SZTK-ba, de úgy, hogy nem is volt időpontom, sőt nem is az én orvosom rendelt…

Mikor felmentünk a rendelőhöz, olyan 1/2 8 felé, teljesen kihalt volt a folyosó. Várakoztunk türelemmel, bár apa inkább fel s alá járkált, de én megpróbáltam higgadt maradni. Kis idő múlva jött egy férfi, fehér köpenyben, aktatáskával és kávéval a kezében. Mikor ott időzött az orvosi rendelő ajtaja előtt, odaléptem hozzá, és megszólítottam! Kiderült, hogy igen, ő az a doki, akit vártunk. Elmondtam neki, hogy mi a panaszom, és hogy csak 10-re van időpontunk, látta, hogy apa is ott toporog, úgyhogy mondta, hogy rendben, meg fog vizsgálni! Még rákérdezett, hogy hány hetes vagyok, és mikor kiejtettem, hogy 13, elkezdte csóválni a fejét. Ekkor nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy akkor szerinte is benne van a pakliban a legrosszabb!

Eltelt egy pár perc, mire újra feltűnt az orvos. Kijött hozzánk a folyosóra, elkérte a 12 hetes uh leletemet, ezt megnézte és megnyugtatott, hogy előkészülnek az asszisztenssel, utána megnéz! Ezzel elment a liftek irányába.

Kb. 3/4 8 lehetett, mikor visszajött az orvos a rendelőbe és be is hívott egyből az uh-ba. Bár apát is hívta, de ő inkább kint szeretett volna maradni! Gondolom, hogy ő sokkal jobban izgult, mert valahogy nekem eszembe sem jutott arra gondolni, hogy bármi baja lehet a bébinek! Szóval egyedül mentem be. Hosszú percek teltek el, legalábbis szerintem, mire beizzította az uh készüléket… Hasi uh-t csinált, de szerencsére ott is tökéletesen látszott a pici szívverése, és ahogyan mocorgott a lábacskáival. Az orvos irtó jó fej volt! Mondta a képernyőn feltűnő babának, hogy “anyuci nagyon izgult ám érted!” és nekem is mondta, hogy nézzem nyugodtan a képernyőt és nyugodjak meg, hogy VELE minden rendben! De akkor ugye felmerül a kérdés, hogy mitől a vérzés… Átmentünk a vizsálóba, megnézte a méhszájamat, ami szerencsére teljesen zárt! Valamint megnézett még olyan szempontból is, hogy a vérzés vajon még mindig fennáll, vagy sem? De szerencsére már csak egy lezajlott vérzést állapított meg, aminek mind a ketten nagyon örültünk.

Mikor végzett a vizsgálattal, felöltöztem és váltottunk még pár szót. Mondta, hogy ilyen esetekben mindenképpen pihenést szoktak előírni. Úgyhogy írt a háziorvosomnak egy papírt, hogy vegyen fel betegállományba, illetve mondta, hogy szedjek magzatvédő vitamint. A történethez hozzátartozik, hogy eddig semmilyen vitamint nem szedtem, és nem is tervezem hosszú távon szedni az Elevitet, mert úgy gondolom, hogy a természetes dolgok sokkal jobbak! Azóta úgy vettem észre, hogy minden kiürült, aminek ki kellett ürülnie. Sem vérzés, sem folyás nincs azóta, aminek nagyon örülök, de azért az jó érzés lenne, ha láthatnám őt uh-n. Ameddig nem érzem, hogy mocorog, addig olyan furcsa elhinni, hogy növekedik bennem egy picuri életke! Csütörtökön megyek vissza a saját nőgyógyászomhoz, kíváncsi vagyok, hogy mit mondd, maradjak-e még itthon, vagy sem? Igazából jól esik pihengetni, de azért unalmas is egy kicsit! Főleg ilyen csúnya időben, a négy fal közé bezárva…

Remélem, hogy aki esetleg elolvassa, nem fog megrettenni a nagyon részletes leírástól, de úgy gondoltam, hogy ki kell magamból írni mindent, hogy végre elfelejthessem ezt a rossz emléket, ami remélem, hogy csak egyszeri volt!

Amúgy újra egy fotó a mi kis szemünk fényéről…